三人行·必有我师焉 - avagy kiktől érdemes tanulni

Ha jól számolom, idén volt öt éve, hogy elkezdtem a kínai nyelvtanár-szakot Chongqing-ban. Az előkészítőn mindenféle érdekes dolgot tanultunk Kínáról és Kínával kapcsolatban. Történelmet, irodalmat, gazdaságot, földrajzot... de a kedvencem a klasszikus kínai irodalom óra volt, ahol Konfuciuszt, Laozi-t, klasszikus teremtésmondákat olvastunk ó-kínaiul. Modern kínaiul beszélgettünk róla, próbáltuk megérteni a nyelvtanját. Egészen misztikus és felemelő volt egyszerre, teljesen magával ragadott.

Az egyik ilyen órán tanultuk ezt a szép mondatot Konfuciusztól, ami a Beszélgetések és mondások című gyűjteményből származik. Szabad fordításban ezek voltak azok a mondatok:

Azt mondja a mester:
三人行，必有我师焉。sān rén xíng， bì yǒu wǒ shī yān.
Ha három ember(rel) együtt jár(ok), egy közülük biztosan a tanítómmá válik.

Aztán meg is magyarázza:
择其善者而从之，其不善者而改之。zé qí shàn zhě ér cóng zhī，qí bù shàn zhě ér gǎi zhī。
Hogyha egyikük valamiben jeleskedik, azt érdemes követni, ha a másikuknak meg valamilyen rossz szokása van / nem jeleskedik valamiben, és abban magadra ismertél, akkor azt megváltoztathatod magadban.

Ez így első látásra is egy instant bölcsesség. Végül is az egész élet a fejlődésről szól. Nincs más választásunk, mint önmagunk megművelése, hol hosszabb, hol rövidebb idő alatt. Hol gyengébb, hol keményebb hatások eredményeként. Az aktív önátalakító munkálatok komolyan csökkentik az életben felmerülő rizikós helyzetek kezelésének nehézségét, így mindent egybevetve bár az élet nem lesz könnyebb, de több kompetenciánk lesz.

Aztán ez a mondat tovább duruzsolt valahol belül.

Ha megmaradunk Konfuciusz mondásának a fenti értelmezésénél, az kicsit visszafelé is elsülhet. Azt fogjuk folyton-folyvást látni az életünkben, ami beleilleszkedik a prekoncepciónkba. Valaki viselkedését helyesnek ítéljük meg, csak azért, mert az beleillik a mi nézeteinkbe; másét pontosan így fogjuk elvetni - sokszor azért, mert az illető maga nem szimpatikus. Ergo megerősítjük meglévő eszmerendszerünket, értékítéleteinket. Lassacskán vaskalapossá válunk.

Ezek szerint minden vagy fekete, vagy fehér - nincs átmenet.

Na de mi van akkor, amikor valakit egyszerre utálunk és szeretünk?

Elég különleges helyzet ez; különleges partner is kell hozzá. Ők magunkban hordozzák a követendőt, és az intő példát. Ha ilyen emberrel találkozunk, felmerül a kérdés: mi is a teendő ilyenkor? Most melyik részét másoljuk le"? Netán teljesen kerüljük el messziről, vagy inkább érdemes lenne összebarátkozni vele?

Mostani tudásom szerint egy ilyen, egyszerre elbűvölő és viszolyogtató emberrel való ismeretség az egyik legnagyobb kincs. Olyan egyszerű lett volna simán leosztályozni, az alantasok közé sorolni... De máskor meg egyszerűen érzem, hogy vannak dolgok, amiben olyan sokszorosan túltesz rajtam, amit talán sose fogok tudni behozni, egyes dolgokban tehetséges, rátermett... De más vonásai miatt egyszerűen a közelébe se mennék. Sehova nem tudtam magamban besorolni.

Ennek eredményeképpen ráláttam egy hibámra. Sok dologban maximalista vagyok. Belül hajlamos vagyok én is félrerúgni a tökéletlent; szőröstől-bőröstül elutasítani. Ezzel párhuzamosan meg hajlamos vagyok mások pozitív jegyeit felnagyítani, túlértékelni, ezzel naivan két lábon járó bálványokat képzek magamban. (Ennek csakis pofáraesés lehet a következménye.) Mert az ideák mindig megdőlnek.

De hogy lehet ez? Végső soron csak attól vagyok hajlandó tanulni, aki szimpatikus, akit meg nem szeretek, az teljes egészében kuka, mehet a levesbe?

Hát nem lenne jobb, ha a homogén ember-masszát, amivé a prekoncepcióim átformálják a másik embert inkább ,,szétszálaznám"?

Így a fürdővízzel együtt kiöntöm a gyereket is.

Van egy példázat, egy híres hasonlat, ami épp ide vág. Ha templomot akarunk építeni, a kőből előbb rengeteg szabályosra faragott építőelemet kell faragni. Ezekből emelhetőek a falak, a torony. De végül mégiscsak egy kő fog hiányozni. Egy tökéletlen. Amit mindenki félrerúgott. A legalkalmatlanabb, legmegvetettebb. Az lesz az ékkő. Ami bezárja a boltívet.

Az utolsókból lesznek az elsők, és az elsőkből az utolsók. - Máté 20,16

Így bizony még könnyebb látni, hogy ha három emberrel együtt sétálok, biztosan mind a tanítómestereimmé válhatnak.